Pécs „balkáni illata” – Könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés a város oszmán kori örökségéről
2021. április 15-én került sor a Sudár Balázs, Varga Szabolcs és Varga J. János által szerzett A hódoltság korában (1543–1686) című mű bemutatójára, mely a Pécs története monográfia III. köteteként jelent meg 2020 decemberében a Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös gondozásában. A kerekasztal-beszélgetésen Dr. Varga Szabolcs, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa és Kovaliczky Gergely, a Janus Pannonius Múzeum Régészeti Osztályának vezetője vettek részt, Dr. Vonyó József MTA doktor, címzetes egyetemi tanár moderálásával. A könyvbemutatót a Pécsi Tudományegyetem és az International Spring rendezvénysorozat szervezésében létrehozott közösségi médiaesemény keretében tekinthették meg az érdeklődők.
Vonyó József a Pécs története nyolcrészes monográfia szerkesztőjeként ismertette a projekt 1992-ben induló történetét, célkitűzéseit és eddig elért eredményeit. Pécs történelmének teljes feldolgozása komoly feladat, az eddig megjelent három kötet folytatását a következő négy–öt évben tervezik kiadni a szerkesztők. Vonyó hangsúlyozta Erőss Zsolt könyvtervező munkáját és színvonalas, gazdag illusztrációit, aki a Kronosz Kiadó munkatársaként a kötetek vizuális megjelenéséért volt felelős. A több mint három évtizede tartó kutatások számos alaptanulmány és forrásfeltárás elkészítését, 31 konferencia megszervezését, valamint 213 közlemény 20 tanulmánykötetben való kiadását tették lehetővé. Ezen munkák nagyban hozzájárultak a bemutatott kötet megszületéséhez, karöltve olyan forrásfeltáró művekkel, mint Hegyi Klára törökországi levéltárakban gyűjtött anyagainak forráskiadványa és Sudár Balázs Evlija Cselebi 17. századi oszmán világutazó Pécsre vonatkozó írásainak elemzése. További előzményként Vonyó kiemelte Varga Szabolcs korábbi kutatásokra épülő, Irem kertje című népszerű könyvét.
A beszélgetés első kérdésének felvezetéseként Vonyó József két képet mutatott meg a nézőknek – a Széchenyi téren álló Kászim pasa dzsámiját, illetve a középkori Szent Bertalan templomot késő gótikus formájában, melynek helyén a dzsámi felépült. Ezzel kapcsolatban Vonyó kérdése arra vonatkozott, vajon a török kor inkább adott Pécsnek vagy elvett a város értékeiből. Varga Szabolcs elmondta, hogy Pécsnek számos értéke származik ebből a korszakból, például a ma már a város ikonikus jelképévé vált dzsámi, ám összességében a 150 éves oszmán hódítás pusztulást és visszalépést jelentett Magyarország, a hódoltság és Pécs életében. Vonyó felvetette azt a benyomást, miszerint Pécsett mégis tovább folytatódott a hódítás előtti élet, és rákérdezett ennek a megfigyelésnek az okaira. Varga szerint Pécs török kori emlékekben való gazdagsága összefügghet a 18. századi szegénységgel, mely megakadályozta, hogy új épületeket emeljenek a városban. A történész hozzátette, hogy a jelentős balkáni közelség és kapcsolatok miatt Pécs légköre rendelkezik némi „balkáni illattal” a törökök kiűzése után is.
Vonyó rákérdezett, hogy a magyarok élete milyen mértékben szűnt meg a hódoltság idején. Varga megjegyezte, évszázados kérdés, hogy ki a magyar, s a kora újkorban az számított magyarnak, aki a Magyar Királyság alattvalója volt. Nyelvi, etnikai szempontból rendkívül szűkké vált a magyar élet a 16–17. században, ám kulturálisan hangadó maradt a mindössze kisebbségi keresztény magyarok és délszlávok közössége. Vonyó felhívta a figyelmet arra, hogy A hódoltság korában (1543–1686) kötet fejezetcímei között keresztény, illetve oszmán kultúra- és társadalom-kifejezéseket találunk a magyar vagy török meghatározások helyett. A moderátor ezután a korábbi korok szakértőjének számító Kovaliczky Gergelyhez fordult, és véleményét kérte, hogy olvasóként mit ad hozzá a sorozat első három kötete a régész munkájához és érdeklődéséhez. Kovaliczky fontosnak tartotta a hasonló monográfiák szerepét abban, hogy a régészeti jelenségeket az írott forrásokkal rendelkező történeti korszakok kontextusában interpretáljuk. A forráseloszlás nem egyenletes ebben az időszakban, így a nagyobb forrásértékű régészeti eredmények beépülnek a történeti kutatásokba, az ókori leletektől egészen a 20. századig.
A komplex városfeltárási munkálatok során rendkívül fontos a történelmi keretek pontos ismerete, és ebben nyújtanak nagy segítséget a Pécs története kötetei. Egy visszaható folyamat jön létre, így tudja majd támogatni egymást a jövőben ez a két tudományág, az interdiszciplinaritás jegyében. Vonyó hozzátette, hogy ennek köszönhetően a laikusok is levonhatnak számukra egyébként feltárhatatlan következtetéseket a hétköznapi életre vonatkozóan.
A következő kérdés a Janus Pannonius Múzeumban található oszmán kori tárgyi anyag-gyűjtemény nagyságát érintette. Kovaliczky válaszában kitért arra, hogy ez a leletszám akár tízezer is lehet, viszont a darabok felhasználhatósága változó. Vonyó ezután az új monográfiák megírásának szükségessége iránt érdeklődött. A régész szerint ezek a könyvek visszaidézik azt a régi típusú történetírást, amely tudományos igényességgel, de olvasmányosan, illusztrációkkal és rekonstrukciós rajzokkal alakítja ki az olvasóban a magyar nemzettudatban meghatározó török kor képét. Az újonnan felbukkanó régészeti és írott források, illetve az egyre távolodó tárgyalt korszak és a jelentősen megváltozott életmódunk szükségessé teszik a monográfiák újragondolását. Kovaliczky szerint a magyar történettudomány egyik elhanyagolt területe, és egyben bonyolult feladata, hogy ilyen igényes összefoglaló munkát teremtsen az érdeklődő laikusok számára.
Ezután a moderátor rákérdezett, milyen személyes motiváció késztette Varga Szabolcsot a kötet megírásában való részvételre. Varga válaszának kiindulópontja a helytörténet kérdése volt, mely szerint az életterünk megértéséhez és az identitásunkhoz való kapcsolódáshoz elengedhetetlen az adott terület múltjának, magatartási mintáinak, lüktetésének megismerése – Pécs esetében ilyen például a török kori hagyaték feltérképezése. Személyes motivációja pedig ez az identitásformáló erő volt, hogy ezáltal tartozhasson a város közösségéhez, hiszen nem Pécsről származik. Másrészt, Varga szerint a történész fordítói munkát végez, amikor a múlt üzenetét minden generáció nyelvére újra és újra interpretálja, hogy élő nyelven szóljon egy mű. A 19. századi történetírók munkái nem nekünk és nem a mi nyelvünkön szólnak, és ugyanígy a most tárgyalt könyv sem lesz érthető egy későbbi generáció számára.
Erre reflektálva Vonyó József rákérdezett, hogy a kor változása mennyiben teszi lehetővé és szükségessé a más értékelésekkel készített művek megírását egy adott kor történelméről. Varga Szabolcs rámutatott, hogy ma már olyan modellezési technikák állnak a kutatók rendelkezésére, melyekkel régészeti jelenségekből rekonstruálhatók a történelmi épületek. Az oszmanisztikai és régészeti szempontból értékelhető új feltárások és technikák további ajtókat nyitnak meg, s ezáltal aktuálissá válik a friss monográfiák megírása. A történész felhívta a figyelmet arra, hogy az európaiság kérdése teljesen más kontextusba kerül ma, mint évtizedekkel ezelőtt, valamint a múlt utókor általi retrospektív megítélésének kapcsán hangsúlyozta, hogy az Oszmán Birodalom török kori pusztulásban való felelősségét, csakúgy, mint a magyar történelem más sorskérdéseit, újra fókuszba kell helyezni.
Varga Szabolcs úgy vélte, Pécs hódoltságbeli helyzete Budáéhoz hasonló, hiszen a várost megszállás nélkül foglalták el, és a frontvonal mögött a várháborúk és az oszmán helyőrségek viszontagságait sem szenvedte el. Az ebből következő békés együttélés megszállók és alattvalók között, illetve a számos történelmi emlék fennmaradása kulturális nosztalgiát teremtett a későbbi korokban. Kovaliczky Gergely felvetette, hogy a korszerűtlennek tartott pécsi védelmi rendszer sokáig mégis sikeresnek bizonyult. Varga erre válaszul kiemelte, hogy 1664-ben az oszmánok elleni támadáskor Zrínyi Miklós hadvezér (1620–1664) nem rendelkezett azzal a tüzérséggel, amely egy ilyen vár bevételéhez szükséges lett volna. Hozzátette, a török kori Pécs utolsó 20 évének építkezéseiről kevés információ áll rendelkezésre.
Az esemény egyik nézője feltette a kérdést, miszerint a kor embere mennyire élhette meg elnyomottként a tárgyalt időszakot. Varga úgy válaszolt, 1543-ban a keresztény lakosság számára pozitív tapasztalat lehetett az oszmán megszállás, mert sokkal rosszabbra számítottak. Szulejmán szultán nem ölte meg őket, valamint adókat sem növelt a pécsiek számára, s ez a toleráns magatartás a korábbi anyagi terhek után egy rendezettebb életet jelentett. Hosszú távon azonban ez a szabadság korlátozottnak bizonyult, és az életkörülmények szigorodásával a pécsiek élete egyre nehezebbé és kiszolgáltatottabbá vált az oszmán jelenlét mellett. Vonyó József szóba hozta az 1588-as pécsi disputa keresztény kulturális értékét. Varga úgy reagált, hogy a magyar keresztény felekezetek között megvalósult „hitvita” és az ennek az anyagát összegző szöveges mű megmutatta, hogy 40 évvel az oszmán megszállás után a pécsi keresztény közösségben volt egy komoly intellektuális erő, és a város a dél-dunántúli keresztény kultúra központja maradt komoly erdélyi kötődéssel. Az ide érkező unitáriusok bizonyítják a két terület közötti peregrinációs és kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek Pécsre közvetítették az erdélyi műveltséget. Varga Szabolcs beszélt a folyamatosan változó számarányú és összetételű lakosságról, és az 1543 és 1686 között csökkenő arányú őslakosságról. A városba érkezők egyik csoportja a megszálló katonák és családtagjaik, akiknek a többsége nem török, hanem balkáni születésű, illetve első- vagy másodgenerációs muzulmán volt. A Pécsre vándorlók másik része délszláv katolikusokból állt, akik a keresztény lakosság részeként alattvalói státuszba kerültek. A töredezett városi társadalom tehát magyar katolikusokból, reformátusokból és unitáriusokból, délszláv katolikusokból, szerb ortodoxokból, az iszlám közigazgatás alkalmazottaiból, valamint néhány zsidó és cigány családból tevődött össze.
Vonyó József új régészeti feltárásokra vonatkozó kérdésére Kovaliczky Gergely elmondta, hogy sajnos a városi ásatásokhoz nagy beruházásokra lenne szükség, a régészet pedig költséges és bonyolult eljárásmódokkal dolgozik. Apróbb eredmények várhatóak, amelyek összefüggésükben elemezve árnyalni tudják majd a Pécsről alkotott történelmi képet. Kovaliczky hozzátette, a régészetnek nagyok az időkorlátai, s a természettudományos módszerekkel, például dendrokronológiai vizsgálatokkal is általában csak esetleges keltezési meghatározásokhoz jutnak a kutatók. Varga megemlítette, hogy éppen néhány nappal a könyvbemutató előtt amatőr fémkeresők a budai vár falában oszmán kori pénzleletet találtak, s ezért fontos kérdés, hogy egy adott város társadalma akar-e identitást vagy vonzerőt építeni a történelmi örökségére. A történész szerint az ókeresztény kor mellett a hódoltság a másik legizgalmasabb időszaka Pécs történetének, és felvetette egy komolyabb török kori várostörténeti anyagot bemutató vállalás ötletét. Kovaliczky válaszában kiemelte, hogy a műemléki levédésre és bemutatásra váró dzsámi-maradványok, a török fürdő és a minaret jól kihasználható lehetőségek Pécsett, melyek komoly vonzerőt jelenthetnek a nyugati turisták számára. A régész figyelmeztetett, hogy a történelmi épületek más stílusú kiegészítései nem mindig bizonyultak népszerűnek a látogatók körében, viszont a török kori emlékekben és a múzeumi tárgyi anyagokban még van potenciál Pécs turisztikai vonzerejének növelésére.
Vonyó József szerint a régészek feltáró és feldolgozó munkája, valamint A hódoltság korában (1543–1686) kötetben összegzett tudás hasznosítása komoly lehetőség és felelősség is egyben, hiszen ez az ismeretanyag a pécsiek jelenében és jövőjében fontos anyagi javakat és erkölcsi értékeket hozhat.
A kerekasztal-beszélgetés záró részében Kovaliczky Gergely megemlítette, milyen fontos megfelelni a helyi érdeklődő közösségnek is. Varga Szabolcs egyetértett abban, hogy elsődleges feladat a vendégek mellett a pécsiek bevonzása a saját múltjukat ismertető helyekre és rendezvényekre, és a tudás iskolákban való kamatoztatása hatékony múzeumpedagógiai módszerek segítségével. Varga szerint iskolai „török kori nagykövetek” hozzájárulhatnak városi tematikus séták és vetélkedők lebonyolításához, ugyanakkor a helyi szerveződéseknek a lehető legtöbb segítséget kell nyújtania a tudománynak, az egyetemnek és a múzeumnak is. A történész figyelmeztetett, nem szabad megengedni, hogy a tudásanyag az „elefántcsont-toronyban” maradjon anélkül, hogy eljutna egy szélesebb érdeklődő közeghez. A két kutató visszaemlékezett arra, hogy hasonló kezdeményezésekre volt már példa az elmúlt évtizedekben. Vonyó József azzal zárta a beszélgetést, hogy a kutatók feladata ennek a háttérnek a megteremtése, melyhez A hódoltság korában (1543–1686) és hasonló történeti munkák jelenthetik a tudományos alapot.
Tamus Elvira Viktória
Az élőben közvetített könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés rögzítésre került és a Facebook-eseményben teljes egészében visszanézhető.
A kötet megvásárolható a Pécs Története Alapítvány honlapján.
„Pécs török kori múltja is bizonyítja, hogy a történelmet nem nagy trendek, hanem mindennapi emberi döntések írják”
2020. december 15-én a Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó, valamint a Bölcsészettudományi Kutatóközpont gondozásában megjelent a Pécs története monográfia-sorozat harmadik kötete A hódoltság kora (1543–1686) címmel. Ennek apropóján tettem fel kérdéseket Pécs török kori múltjáról a kötet két szerzőjének, Sudár Balázsnak és Varga Szabolcsnak.
Újkor.hu: A Pécs története sorozat harmadik kötete több évtized munkájának eredménye. Mennyiben lehetett meglévő kutatásokra támaszkodni, s miben kellett az alapoktól indulni? Milyen forrásadottságokkal rendelkezik a 16–17. századi Pécs?
Varga Szabolcs: Szerencsére Pécs török kori történetének kutatása komoly múltra tekint vissza. Elsőként a 18. században Koller József még a pécsi egyházmegye történetébe ágyazva tárgyalta, és kutatómunkája során rengeteg iratot tárt fel különböző gyűjteményekben. Ő még latinul alkotott, ám a 19–20. század fordulóján Szentkirályi István, illetve az első komolyabb régészeti feltárásokat elvégző Szőnyi Ottó már magyarul közölték az eredményeiket. Majd Hodinka Antal, Holub József, Szabó Pál Zoltán nevét érdemes megemlíteni az 1940-es, 1950-es évekből. A város erősen egyházi jellegéből fakadóan azonban mindvégig, még a kommunizmus évtizedeiben is volt egy tudós katolikus értelmiségi érdeklődés a város múltja iránt. Így Holovics Flórián, Fricsy Ádám és Timár György egyaránt komoly munkákat tett le az asztalra. Végül pedig Barta Gábor, Szakály Ferenc és Molnár Antal eredményei tetőzték be a forrásfeltárás két évszázados munkáját. Nekik köszönhetően a keresztény iratok túlnyomó többsége ismertté vált az ezredfordulóra, így bármily töredékesen ugyan, de a rendelkezésünkre állt már ez az anyag a monográfia megírásakor. Főleg egyházi és 18. századi helyi városi anyagokban még kerülhetnek elő újdonságok, de valószínűleg nagyban már nem változtatják meg az eddigi ismereteinket.
Sudár Balázs: A „török Pécs” esetében is hasonlókat mondhatunk. Remek kutatások állnak a rendelkezésünkre – elég csak Hegyi Klára vagy Dávid Géza ezirányú munkáira utalnom –, és szerencsére viszonylag sok régészeti emlék is megmaradt. Ráadásul magam is másfél évtizede dolgozom pécsi anyagokkal, azaz erős alapra tudtam építkezni. Ettől függetlenül e kötethez is eléggé sok alapkutatás zajlott, és azért az látszik, hogy bőven van még mivel bíbelődni. A város egészéről kialakult kép nagyjából stabilnak tekinthető, de abban biztos vagyok, hogy a politikai eseményekről vagy a mindennapokról még sok minden ki fog derülni.
A kötet felépítése nem az eseménytörténetre alapoz, hanem a keresztény Pécset és az oszmán Pécset, illetve a város felszabadulását mutatja be. Mi ennek az új szemléletmódnak az oka és jelentősége? Lehet-e ez modell a későbbi kutatások számára?
V. Sz.: Pécs török kori története meglehetősen speciális a Kárpát-medencében. Az eredeti őslakosság nem tűnt el nyomtalanul, mint oly sok más helyen, ám fokozatosan kisebbségbe került a beköltöző muszlimokkal, ortodoxokkal, katolikus bosnyákokkal szemben. Ha úgy tetszik, párhuzamos társadalmak jöttek létre, amelyeknek a szervezőeleme elsősorban nem az etnikum, hanem a felekezeti hovatartozás volt. Ezen belül is a fő kérdés, ami egyben jogi kategóriát is jelentett, hogy ki muszlim és ki nem. Ebből kiindulva a kezdetektől egyértelmű volt, hogy így lehet a legjobban felosztani a témát. Továbbá egyértelműen megragadható a muszlim építészet, kultúra és művelődés is, azaz Balázs kedves témái, dzsámik, szerzetesek, emlékezet stb; rögtön egy stabil struktúrába szerveződtek. Valójában koncepcionálisan ez volt meg előbb, és ehhez kellett hozzátenni mindennek a keresztény változatát. A kérdés második felére válaszolva talán Buda lehetne még egy olyan település, ahol komolyabb hasonlóságok figyelhetők meg, de Balázs biztosan tudna több példát is mondani.
S. B.: Pécs a hódoltság három–négy legkomolyabb muszlim centruma között van Budával, Egerrel és Temesvárral együtt. Ezekkel lehet és érdemes összehasonlítani. Nagyságrendileg és jellegében talán Temesvár állhat hozzá a legközelebb. Illetve egy sor balkáni város volna még érdekes, például Mosztár vagy a hasonló szerepű Banja Luka.
Milyen helyzetben volt Pécs a többi hódoltsági városhoz képest?
V. Sz.: Talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy Pécs helyzete speciális volt. Korán oszmán kézre kerül, méghozzá harcok nélkül, így szinte láthatatlanul szervesül bele a hódoltságba. Nincsen egy komoly cezúra, hiszen János király szövetségeseként már az 1530-as években gyakori vendégek voltak falai között oszmán katonák. Gázi Kászim a pécsi polgárok régi ismerőseként került a város és a köré szerveződő szandzsák élére 1543-ban. Egy rövid időszaktól eltekintve Pécs nem volt végvári szerepkörben, így egy viszonylagos biztonságos hátországban élte a mindennapjait, ám ez mégis alapjaiban különbözött az Alföld hódoltsági, magyarnak megmaradt városaitól, mint például Kecskemét vagy Szeged. Talán éppen Pécs példáján lehet a legjobban modellezni, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy mindinkább muszlimmá váló városban egy kisebbségbe szoruló, alávetett keresztény lakosságnak. Az 1540-es években valószínűleg egyik pécsi sem hitte, hogy még a dédunokái is ebben a világban fognak felnőni, ahol saját püspöküket egyszer sem látják, folyamatosan másodrangú alávetettként kezelik őket, és megbízhatatlannak ítélt polgártársaikat csapatosan húzzák karóba a városkapu előtt. Ugyanakkor nekünk is komoly tanulságokkal szolgál a sorsuk, hiszen hiába minden sanyargattatás, több generáción keresztül meg lehet őrizni a saját kulturális identitásunkat. Vajon az 1670-es évek pécsi magyar polgárát mi vitte rá, hogy kitartson nyelve, vallása és nemzetisége mellett, miközben sokkal könnyebb lenne az élete mindezek feladásával? Mindezt úgy, hogy ekkor senki nem hitte volna, hogy a hódoltságnak alig egy évtized múlva vége lesz a Dél-Dunántúlon. A helyzet egyrészt hasonlít az 1980-as évekre, de gondoljunk csak bele, hogy vajon hogyan alakult volna mindez, ha a szovjet csapatok nem negyven, hanem száznegyven évig állomásoznak nálunk ideiglenesen?
Van-e olyan specifikus jellemzője a pécsi keresztény, illetve muszlim társadalomnak és kultúrának, amelyek kiemelik más hódoltsági városok közül?
V. Sz.: A pécsi keresztény lakosság kapcsán egyértelműen megfogalmazható specifikumként a végletes töredezettség és az intellektuális erő. Látszólag ez a kettő nem tartozik össze, sőt, inkább kioltják egymást, de épp a 20. századi amerikai vallásosság dinamikája jelzi, hogy a felekezetek közötti verseny és dialógus milyen megtermékenyítővé tud válni. A végletes töredezettség pedig nem egyszerű szóvirág, ha számba vesszük a keresztényeken belüli egyes csoportokat. 1543-ban viszonylag tiszta a képlet: magyar, német és talán valamennyi horvát–szlavón nemzetiségű lakos élt Pécsett, akik mindannyian katolikusok voltak. Pillanatnyilag nincsen ugyanis adatunk arról, hogy a hódítás előtt a reformáció tanai megjelentek volna a városban. Fél évszázaddal később már magyar katolikusokról – ezen belül a naptárreformot elfogadókról, illetve az azt elutasító úgynevezett veteristákról –, unitáriusokról és maroknyi reformátusról, raguzai katolikusról, bosnyák katolikusról, szerb ortodoxról szólnak a források. Közülük a 16. század végén kiemelkednek az unitáriusok, amelynek egy gyönyörű, kézzelfogható bizonyítéka a Válaszúti György unitárius lelkész által papírra vetett Pécsi Disputa című szöveg. Az ennek lapjain megelevenedő keresztény világ, a Skaricza Máté ráckevei református lelkésszel vitázó, és közben a Bibliára hivatkozó polgárság, vagy az egészet joviálisan végigasszisztáló katolikus pap mégis egy olyan különleges mikrokozmosz, amelyre a Dél-Dunántúlon biztosan nem volt máshol példa, de megkockáztatom, hogy például Egerben, Temesváron, és Váradon sem, csak hogy a komolyabb oszmán közigazgatási központokat említsem.
S. B.: Oszmán szempontból nézve a legfontosabb jellegzetesség az, hogy közel száz évig viszonylag békésen, nagyobb törés nélkül, hátországi városként tudott fejlődni a település. Ez azzal járt, hogy komoly polgári társadalma is kialakult, ami nem volt túl gyakori a hódoltságban. Ez pedig a kultúra fejlődését hozta magával. Pécsnek két híres történetírója is akadt, a nálunk jószerivel ismeretlen Dzsafer Ijání, és a jóval ismertebb Ibrahim Pecsevi. A keringő (mevlevi) derviskolostorok a Balkánon is unikumnak számítottak, a 17. században mindössze 5-6 működött. Nem kis dolog tehát, hogy Pécsett volt ilyen. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a legmagasabb minőségű oszmán klasszikus zenét is rendszeresen játszották a falai között. Az utolsó kolostorfőnök azután a keresztény csapatok elől elmenekült, és az egyik neves isztambuli rendház vezetője, a következő generáció hírneves tanítómestere lett. Pécs tehát a hódoltsági muszlim kultúra fellegvárának számított.
Sudár Balázs a könyv bemutatóján azt mondta, a keresztény és a muszlim kultúra „párhuzamos valóságként” élt egymás mellett a városban, s utóbbi a hódoltság összeomlása után szinte nyomtalanul el is tűnt. Hogyan lehet az, hogy közel 150 év alatt nem volt nagyobb mértékű egymásra hatás?
S. B.: Úgy, hogy a vallási különbségek nagyon komoly választóvonalat jelentettek. Nem arról van szó, hogy a muszlim gazdasszony ne vette volna meg a keresztény kofától a hagymát a piacon, bizonyára megvette. Valószínűleg használták egymás kézműveseinek a termékeit is. Ezen a szinten bizonyosan volt együttműködés, de a mentális térben már sokkal kevésbé. Ami szép volt egy kereszténynek, az nem feltétlenül volt az egy muszlimnak, és fordítva. A müezzinek – egyébként klasszikus zenei szabályokra alapuló – énekét a keresztények egyszerűen szamárüvöltésnek hallották, a püspöki székesegyház pedig a muszlimok ízlésének nem volt megfelelő. Amikor a hódoltság végén a muszlim világ megsemmisült, s a lakosság egy része és a teljes infrastruktúra eltűnt a városból, akkor értelemszerűen nem maradt, aki képviselje, így pillanatok alatt eltűnt a pécsi muszlim kultúra.
A kereszténység jelentett-e valamilyen összetartó erőt a korszakban a soknemzetiségű, sokfelekezetű pécsi lakosság számára, vagy csak a muszlimoktól megkülönböztető kategória volt?
V. Sz.: Igen, mindenképp több volt puszta címkénél, vagy bármilyen kérdőíven kitöltendő kérdésnél. Egyrészt az oszmán jogrend ez alapján ítélte meg őket, és fizettette velük a hitetlenek adóját. Azaz a keresztény vallásosság felvállalása rögtön egy komoly anyagi terhet is rótt rájuk. Óvatosan kérdezem, ha ma létezne a keresztények adója önbevallás alapján, vajon milyen arányban vallanánk meg a hitünket? Persze – és erről az imént már volt szó –, hogy ez az egységes „keresztény” címke csak kifelé működött, ők belül nagyon is jól tudták, hogy pontosan milyen módon is hisznek. Még azt sem lehet kijelenteni, hogy egységesen elutasították volna az oszmán hatalomgyakorlást. A Balkánról érkező keresztényeknek nem volt szellemi kapcsolódási pontja a Magyar Királysághoz, és természetes állapotnak tartotta a meglevő kereteket. Ezek a belső mély törésvonalak csak a város visszafoglalása után tűntek el.
Miben lehet megjelölni a keresztény közösség megmaradásának okát?
V. Sz.: Ez nagyon nehéz és összetett kérdés. Egyrészt a kezdetekkor senki nem tudta, hogy a megszállás okozta új keretek ilyen sokáig maradnak fenn. Talán úgy érezhették, ez annyira elképzelhetetlen, hogy addig fél lábon állva is kibírják. Másrészt a keresztény világgal való kapcsolatok nem szűntek meg. Kereskedők jöttek–mentek, a környező világ, Baranya, Tolna megye falvai is megmaradtak, így valójában a megszállók lettek egy zárvány a keresztény térben, még ha ez Pécsett máshogy is alakult. Harmadrészt a meglehetősen szórványos adatokból kirajzolódik egy Erdély irányában meglevő intenzív kapcsolat, elég csak az unitáriusok megjelenésére és Bogáti Fazekas Miklós itteni tevékenységére utalni. Negyedrészt az oszmán politika sem kérte az itt élőktől az identitásuk feladását. A régi toposz ellenére, miszerint az oszmánok gyermekadót szedtek volna az országban, ez nem igaz. Sőt, a hitetlenek adója komoly bevételt jelentett, amitől a tömeges áttérésekkel elestek volna. Kászimnak és utódainak az volt a legfontosabb, hogy béke legyen, mindenki maradjon a helyén, fizesse rendesen az adókat és tartsa el a megszállókat. Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az asszimilálódás folyamata inkább a fejlettebb irányába mozdul el, nem szívesen lépünk vissza egy alacsonyabb életminőséget nyújtani képes szintre. Megint csak a szovjet megszállás tapasztalatát hoznám fel példának. Minden sanyargatás ellenére azért a 20. század második felében sem merült fel valós alternatívaként a magyar lakosság szovjetté vagy orosszá válása. Renegátok minden korban voltak, de róluk ugyanolyan megvetően vélekedtek akkor és ma is.
Maradt-e a felszabadító háborúk után Pécsett muszlim közösség? Mit lehet tudni az ő sorsukról?
S. B.: Nem, muszlim közösség nem maradhatott. A lakosság vagy elköltözött, vagy kikeresztelkedett. A maradók gyorsan, lényegében nyomtalanul feloldódtak a helyi társadalomban, a távozók egy része az Észak-Balkánra mehetett, Belgrádba vagy Boszniába, néhányan – nyilván az elit – pedig távolabb, akár a fővárosban próbált szerencsét. 1686-ban a muszlim Pécsnek „egy kardcsapásra” vége lett.
V. Sz.: És ez a „visszakeresztelkedés” nem is lehetett nekik olyan megrázkódtató, hiszen sokan közülük talán első- vagy másodgenerációs muszlimok voltak. És lám, náluk máshogy működött a szülőföld és identitás kapcsolata. Az előbbi volt az erősebb, és ezért hajlandó volt feladni az utóbbit. Persze, ha belegondolunk, hogy honnan jöttek, akkor érthető. A Balkán belső hegyvidékes, kopár vidékeihez képest Pécs valóban egy Kánaán volt, amiért megérte váltani. A Pécsett kitartó magyar fejében ugyanez játszódhatott le a megszállás éveiben. Annyira jó itt, hogy ezért megéri kitartani, és mivel a Magyar Királyság területének – mai fogalmaink szerint magyar földnek – tudták, ezért érdemes a magyar identitást is vállalni.
A következő korok hogyan értékelték ezt az időszakot a város történetében?
S. B.: A visszafoglaló háborúk majd a Rákóczi-szabadságharc viszontagságai után az újjáépítés volt a fő szempont, az immár keresztény közösség életfeltételeinek, infrastruktúrájának a biztosítása. Ehhez mindent felhasználtak, amit lehetett, a muszlim épületeket is. Nem a múltjuk számított, hanem a fizikai állapotuk. Így lett Jakováli Haszan dzsámijából vagy Idrísz baba türbéjéből kórházkápolna, utóbbiból később lőporraktár. Török voltuk esetleg el is felejtődött – nem volt érdekes. A 19. század második felében a törökországi Kossuth-emigráció, az orosz–török háború, majd Bosznia okkupációja ismét közelebb hozta a Keletet, de immár pozitívabb értelemben. A törökök érdekessé, egzotikussá váltak, s a hódoltság kora is romantikusabb színezetet kapott. Nem meglepő, hogy felfigyeltek a törököktől maradt épületekre is, ezek közül az egyik éppen a pécsi plébániatemplom, Gázi Kászim pasa egykori dzsámija volt. Így aztán a török kor lassan Pécs egyik érdekes színfoltjává, mondhatni turisztikai attrakciójává változott. Ma már inkább ez: a kor érdekessége dominál, nem a borzalma, a magyar lakosság szenvedése.
V. Sz.: Bennem az merült fel, hogy mennyire megszenvedjük a két generációt érintő kommunista berendezkedést, és az oroszoknak ebből szinte egy kerek száz év kijutott, így még dédapáik elmondásából sem tudják, hogy milyen volt egy normálisabb korban az élet. Le a kalappal a 18. századi pécsiek előtt, akik százötven év kitekeredett világa után szinte azonnal visszataláltak a keresztény normarendszerbe, és a forrásokból sehol nem tűnik elő a „régen minden jobb volt” felkiáltással holmi oszmánok iránti nosztalgia. Lehet, hogy ehhez az is kellett, hogy akinek kellően hosszú élet adatott meg, az átélhette az 1664. évi pusztulást, az 1686-os ostromot és 1704–ben a rác és a kuruc csapatok dúlását, majd néhány évig a pestissel kellett együtt élnie. Ha az 1980-as évek erről szóltak volna Magyarországon, mi is máshogy állnánk a Kádár-rendszerhez.
Önök hogyan értékelnék Pécs hódoltság kori történetét?
V. Sz.: Mindannyian a saját korunk gyermekei vagyunk, éppen ezért nem tekinthetünk el jelen értékelésnél az iszlám világról vagy a Törökországból érkező hírekről. Volt idő, például a 19–20. század fordulóján, vagy az 1960-as évektől kezdve, amikor az akkori aktuálpolitikai felfogásból fakadóan jóval megengedőbbek voltak az oszmán megszállással kapcsolatban, és inkább a katolikus Habsburgokban látták a magyarság pusztulásának fő felelőseit. Amennyi a múlt hordalékából ma kiolvasható, a magyar társadalom valóban rengeteget szenvedett az oszmán megszállástól, amiben nagyítóval kell keresni bármilyen pozitívumot. A töltött káposzta és a kávé Szulejmán agressziója nélkül is megérkezett volna a magyar gasztronómiába, de ha ez volt az ára, akkor inkább soha többet ne igyak egy jó feketét. Három tanulságot azért meg mernék fogalmazni: Pécs török kori múltja is bizonyítja, hogy a történelmet nem nagy trendek, hanem mindennapi emberi döntések írják. Ha elkerülni 1543-ban nem is lehetett a város megszállását, azt mindenki eldönthette, hogy megy vagy marad, és ha az utóbbit választja, akkor milyen stratégiát választ a túléléshez. Másodszor nem a mennyiség, hanem az emberi minőség a mérvadó. A bibliai mustármaghoz hasonlóan kevesek állhatatos kitartása is elegendő volt, hogy Pécsett fennmaradjon a magyar közigazgatási és egyházi határok ismerete, egyáltalán a Szent Koronához való tartozás tudata. Harmadrészt pedig néha nincsen más választásunk, mint tűrni és kitartani a siker legkisebb esélye nélkül is. Az 1620-as évek embereinek a konoksága nélkül nem lett volna keresztény kontinuitás a városban. Az ő kiállásuk is kellett hozzá, hogy végül ezt a hosszú tízmenetest megnyerjük. Mi maradtunk állva és mi meséljük el ezt a történetet.
Sterner Dániel
Egy város török uralom alatt – Pécs 1543-1686
Fotó:
Zagyi Tibor| Forrás:
NépszavaA Pécs Története Alapítvány, a Kronosz Kiadó és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában 2020. december közepén jelent meg a Pécs története nagymonográfia 3. kötete. A nyolcrészesre tervezett sorozat régóta várt, újabb kötetében a szerzők, Sudár Balázs, Varga Szabolcs és Varga J. János tudományos alapossággal, ugyanakkor olvasmányos stílusban, 184 színes képpel és 31 térképpel illusztrálva tárgyalják Pécs hódoltság korabeli történetét. A magyarul nem tudók részletes angol és török nyelvű rezüméből tájékozódhatnak a kötet tartalmáról. A könyv nem csak a korszak iránt érdeklődő olvasók, de a társadalomtudományos város-történetírás kedvelői számára is izgalmas olvasmánynak ígérkezik. Fodor Pál előszava szerint nem csak arról ad hiteles képet, hogy milyen volt az élet a hódoltság idején Pécsett, hanem az egész török korszakkal kapcsolatos tudásunkat is gyarapítja. A kötetről Varga Szabolccsal Pilkhoffer Mónika beszélgetett.
A török kor a legnagyobb érdeklődést kiváltó történeti témák közé tartozik, s ennek megfelelően rengeteg munka jelent, jelenik meg róla. Lehet-e még valami újat mondani?
Mindig lehet újat mondani, a történelemben ugyanis nagyon kevés a lezárt akta. Ennek egyrészt az az oka, hogy gyakran előkerülnek új adatok, források, amelyek módosítják az addigi tudásunkat. Ám legalább ennyire fontos, hogy mi is változunk. Egy történeti kérdés vizsgálatánál az is megkerülhetetlen, hogy miért pont akkor, pont ott merül fel kutatási problémaként, ahol. Máshogy szólt például egy honfoglalásról szóló történészi munka a XVIII. századi jezsuita történetírók tollán, a Millennium korában, vagy éppen 1945 után, hiszen teljesen más miliőben értelmezték azt.
A másik alapvetés, hogy a történelem nem egy adatokból összeálló közismereti tárgy. Nem szerencsés, ha így gondolkozunk róla. A történelem mint tudomány a múltunkon keresztül valójában saját magunk jobb megismeréséhez járul hozzá, hogy el tudjuk magunkat helyezni a világban. A múlt ismerete tehát nem pusztán intellektuális, hanem önismereti kérdés. Hogy érthetőbb legyen, a múlt az a történet, amit minden nemzedéknek el kell mondania, és úgy működik, akár egy családi mítosz az ünnepi asztalnál. Amíg beszélnek róla, addig fontos a közösség számára, és miután elvesztette az aktualitását, vagy más módon kiesik az emlékezetből, akkor az a történet megszűnt létezni, és elveszíti identitásképző erejét. Rengeteg minden kihullott már az idő rostáján a magyar történelem elmúlt évszázadaiból. Ez természetes jelenség, hiszen a közösségi emlékezet egy dinamikusan változó jelenség, ami a múlt ismereteiből jelent épít és jövőt tervez. De nagyon elkanyarodtam az eredeti kérdéstől: Igen, lehet újat mondani a török korról, és a meglevő társadalmi érdeklődés mutatja, hogy ez a távoli és nagy téma sem lett még ad acta. Igaz, azt a kérdést is fel kell tennünk ilyenkor, hogy érdemes-e, találkozik-e ez a téma a mai emberek világával? Szerzőtársaimmal és a kiadóval együtt úgy gondoljuk, hogy igen, hiszen Pécsett például naponta szembejönnek velünk az oszmán kor emlékei, de talán nagyobb léptékben is vannak tanulságai a város török kori történetének.
| Forrás:
Kronosz KiadóMiért érdekes egy hódoltsági város korabeli története? S kiváltképp: miért érdekes Pécs, hisz itt nem került sor olyan nagyszabású várostromra és védelemre, ennek kapcsán hősies ellenállásra, mint a szomszédos Sziget vára, vagy Eger, Kőszeg stb. esetében?
Ha a hódoltság korának eseményei szóba kerülnek, akkor elsősorban valóban várostromokra, önfeláldozó hősökre, portyákra, lesvetésekre és általában vesztes csatákra gondolunk. Nem véletlenül egyébként, hiszen itt született meg a magyar vitézség ethosza, mely ma a nemzetkarakterünk egyik fontos eleme. Hallottunk Jurisics Miklósról, Szondi Györgyről, Zrínyi Miklósról, és bizony pécsi hős nem szerepel ebben a képzeletbeli Panteonban. A város elég dicstelen módon esett el 1543-ban, majd Sziget 1566. évi bukása után szinte teljesen eltűnt a magyar történetírók horizontjáról. A végvárrendszer mögött a hátországban az oszmán megszálló hadigépezet regionális logisztikai központjaként funkcionált, és magyar katonák egészen 1664-ig nem jutottak el a falai alá. A magyar várakban szolgálók számára Pécs egyre távolabbivá vált, nem véletlen, hogy a költő Zrínyi katonái már nem hajdani püspöki székhelyként, hanem egy idegen, muszlim városként tekintettek rá a XVII. század közepén. De talán éppen ezért különleges, hiszen nem egy határon álló garnizon, és nem is egy magyar arculatát megőrző alföldi mezőváros, hanem egy érdekes egyveleget alkotó település lett belőle. Ezért leginkább még Budához vagy Temesvárhoz lehetne hasonlítani. Áttételesen Egerrel is párhuzamba állítható, de ott fél évszázaddal később kezdődött az oszmán megszállás időszaka, és emiatt egy kicsit máshogy alakult Dobó városának a sorsa.
A pusztítás mellett van-e olyan pozitív hozadéka ennek a másfél évszázadnak, ami említésre érdemes?
Ha ma végigsétálunk a városon, látjuk a város főterén a gázi Kászim pasa által emelt monumentális dzsámit, amelyhez fogható a Balkán-félszigeten is kevés volt. Egy utcával odébb belebotlunk Jakováli Haszan pasa dzsámijába, majd némileg arrébb Idrisz baba türbéjét csodálhatjuk meg. Egyiknek sincs párja, szépek, egzotikusak találjuk őket, örülünk, hogy vannak. Ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy Pécs emblematikus épületei közé tartoznak, és önmagukban értékesek. Ez alapján azt mondhatjuk, ez egy pozitív hozadéka az oszmán jelenlétnek. Pár évvel ezelőtt azonban a pécsi illetőségű Pazirik Kft. számítógépes rekonstrukciókat készített az ezeken a helyeken álló korábbi épületekről. Nagyon tanulságos, hogy Kászim pasa dzsámija helyén a XVI. század elején egy olyan gyönyörű gótikus plébániatemplom állt, mint a kolozsvári Farkas utcai templom. Ebből az 1560-as évekre semmi nem maradt, a kövei az új dzsámi falába kerültek. Arra szeretnék mindezzel utalni, hogy egy hatalmas pusztulás után szolid ellentételezés az itt maradt dzsámi. Ma már ennek örülünk, büszkék vagyunk a katolikus templomként funkcionáló műemlékre, de ott marad a kérdés, hogy miképp nézne ki vajon ma a város, ha 143 évig nem fészkeli be magát az oszmán szultánok hadserege.
A hódítás felől nézve még inkább kitűnik az a hatalmas intellektuális teljesítmény, amit a megszállt keresztény lakosság ennek ellenére kitermelt magából. Az 1588-ban született Pécsi Disputára gondolok, amely egyszerre volt egy református-unitárius hitvita, illetve az erről szóló írásos mű, amit a pécsi unitárius lelkész, Válaszúti György vetett papírra még abban az esztendőben. Izgalmas látni, ahogy az akkor már 45 éve oszmán megszállás alatt élő, jogaiban korlátozott, és mindinkább kisebbségbe kerülő magyar polgárság kulturált szópárbajt vív a kiváló teológiai képzettségű református Skaricza Máté ráckevei lelkésszel. Ahelyett, hogy a helyzetükön keseregnének, és azon tanakodnának, miképp lehetne a megszállók kegyeibe kerülni, őket Jézus isteni természetének mibenléte foglalkoztatja.
Harmadszor pedig pozitívumként említhetjük, hogy miközben a város képes volt megőrizni az európai kapcsolatait, az Oszmán Birodalomba tagozódva a Nyugat-balkáni városszerkezet egyik fontos elemévé is vált. Pozitív értelemben Pécs ekkor szolgált rá a Balkán kapuja kitüntető elnevezésre, amely aztán később a város egyik jelmondatává is vált.
| Fotó:
Tóth Zsolt| Forrás:
Kronosz KiadóMiért vált ez a város a törökök számára ilyen fontossá, a XVII. századra jelentős kulturális központtá? Mi képezte a vonzerejét?
Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi ragadta meg a hódítókat Pécs városában, ám az látszik Evlia Cselebi leírásából is, hogy elragadónak tartotta ezt a helyet. A fekvése ebben biztosan szerepet játszhatott, hiszen a Mecsek déli oldalának mediterrán klímája ma is csalogató. Korabeli viszonyok között a város hatalmas területen feküdt, így nem jellemezte az a fajta zsúfoltság, ami a keleti városok sajátja. A szőlő- és gyümölcstermesztés gazdag hagyománya szintén az okok között említhető. A Duna és a Dráva felől könnyen meg lehetett közelíteni, és mivel a végvárvonal 1566 után már messze nyugatra, Zala megyében húzódott, így relatíve biztonságban érezhették magukat. Ennek ékes bizonyítéka a korabeli városfalakon kívül épült, korábban már említett Haszan pasa dzsámi, amelyet az iszlám magas kultúrát képviselő mevlevi, közkeletűbb nevükön kerengő dervisek üzemeltettek. Az ő pécsi letelepedésük mutatja a legpregnánsabban, hogy Pécs a XVII. században a hódoltsági keresztény mellett egy minőségi muszlim kultúrának is a központjává vált. Érdekes a korabeli bosnyák eposzok által sugallt kép, mely szerint miközben a hősök idegenül mozognak a megszállt Buda várában, Pécset már az otthonuknak tekintik. Ez is jelzi, hogy bár az iskolai atlaszokban ugyanolyan zöld színnel jelölik az egész hódoltságot, de ez egy belsőleg tagolt terület, és ezen belül Pécs és Baranya a legkedveltebbek közé tartozott.
Mivel magyarázható, hogy Pécsett mindvégig jelentős keresztény lakosság maradt, és megőrizhette hétköznapi életének kereteit, vallását, hagyományait?
Erre a kérdésre a válasz valójában már megbújik az előző gondolatokban. Pécs valószínűleg egy annál is gazdagabb város volt a mohácsi csata körüli években, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Polgársága már az 1530-as években jó kapcsolatokat épített ki későbbi megszállóival. Mindenesetre beszédes az a történet, mely szerint Szulejmán szultán 1543-ban megkérdezte az elé járuló pécsi előkelőktől, hogy kit szeretnének uruknak, mire ők egyöntetűen Kászimot nevezték meg. Nem véletlenül, hiszen jól ismerték őt még eszéki parancsnok korából.
A kapcsolatokon túl fontos momentum, hogy 1543-ban többségüknek nem kellett elmenekülniük a városból. Kitartottak, hiszen nem tudták, meddig is tart ez az ideiglenesnek gondolt állapot. Másrészt a megszállóknak is érdekében állt, hogy minden maradjon a régiben, mert jól tudták, hogy adót fizető lakosság nélkül mit sem ér a meghódított föld. Sőt, mivel a nem muszlimok által fizetett úgynevezett hitetlenek adója a bevételek tetemes részét adta, így abban sem voltak érdekeltek, hogy a keresztények tömegesen áttérjenek. Így még inkább becsülendő az őslakosok ragaszkodása nyelvükhöz, vallásukhoz és identitásukhoz, hiszen nekik mindez jelentős többletterhet jelentett. Márpedig az ő kitartásuk nélkül nem sikerült volna az életet 1686 után visszazökkenteni a régi kerékvágásba.
Lehet mindennek a végváriak hősi helytálláshoz mérhető jelentősége a megszállás utáni időszak tekintetében, és tanulsága a mai magyar társadalom számára?
Mindenképp! Ma innen egy utólagos előrelátással olyan könnyen kezeljük ezt a százötven éves oszmán uralmat. Pedig ez egy durva katonai megszállás volt, egy teljesen más kultúrájú nagyhatalom csinált háborús övezetet az ország leggazdagabb területeiből. Látjuk ma, hogy milyen nehezen birkózunk meg a szovjet megszállás 45 évével, illetve délszláv szomszédaink a fél évtizedes polgárháború borzalmaival. Nekünk ebből százötven év, körülbelül hatgenerációnyi idő jutott. Mindez úgy, hogy valójában remény sem volt a megváltozására. Még az 1670-es években is úgy érezték, hogy a Pax Ottomanica örök lesz a Kárpát-medencében. És ha nincs egy komoly európai összefogás, a magyar társadalom újbóli, erőn felüli áldozatvállalása, akkor ez könnyen így is történhetett volna. Újra észre kéne venni a Habsburg Monarchia jó oldalát, és az ország felszabadításában játszott szerepét. A végvári vitézek mellett pedig kijár a tisztelet minden olyan polgárnak és parasztnak, aki kitartott a szülőföldjén a saját identitása mellett még a legreménytelenebbnek tűnő időkben is.
(Pécs története III. A hódoltság korában [1543–1686]. Főszerkesztő: Vonyó József. Szerzők: Sudár Balázs – Varga Szabolcs – Varga J. János. Pécs Története Alapítvány – Kronosz Kiadó – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Pécs–Budapest, 2020. 383 pp.)
Recenzió
Mónika F. Molnár: Sudár, Balázs, Szabolcs Varga and János J. Varga. 2020. Pécs története III. A Hódoltság korában (1543–1686) (‘History of Pécs vol. III: The Age of Ottoman Rule [1543–1686]’). Pécs and Budapest: Pécs Története Alapítvány and Kronosz Kiadó, Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 383 pp. Illus.
Hungarian Cultural Studies. Journal of the American Hungarian Educators Assiciation [AHEA Vol. 15. (2022)] 185-187.
Link: https://ahea.pitt.edu/ojs/index.php/ahea/article/view/477